Csalamádé

Megyek ebédelni, szokásos munkanap, melegítem a kajámat, míg pörög a mikróban, eresztek magamnak egy szódát, morog a gép, bugyog a víz, készül az ebéd. Itt a tél, behoztam a kis bögrémet, a szép kék színe van, rajta egy Mikulás figura, nagy puttonnyal, "Boldog Karácsonyt" felirattal. Ezt használom a munkahelyen, az előzön is, meg a mostanin is. Tea, szóda, télen nagyon kényelmes.

A háború sokadik éve volt. Senki nem emlékszik már, hogy kezdődött. Egyszer csak itt voltak, és nem kérdeztek, csak öltek. Mi próbáltunk túlélni, csökkenő reménnyel. Katonák, tudósok dolgoztak a megoldáson, de teljesen ismeretlen terep volt.

Végre felmondtam. Találtam egy másik helyet, de már nagyon ketyeg itt az órám. Számolom vissza a napokat, és mondták, hogy meglátszódik rajtam a megkönnyebbülés. Végre lépek innen. A főnököt kivéve mindenki aggódik, hogy mi lesz itt, mert nem is akarnak felvenni a helyemre embert. A titkárnő megmondta: mindenki pótolható, csak az a kérdés, mibe kerül. Energia, idő, pénz. Mondtam fordítsunk, első körben idő. Sok-sok idő. De ez már nem az én gondom lesz :D Még két hét, és megyek az új helyemre. Addig is elláttak itt egy rakat melóval, a szabimat meg kifizetik, mert az ideiből még semmit nem vettem ki.

Jó lesz ez.

Switch, i'm a bitch. - mondta Tibor.

Ne beszélj angolul!

Miért?

Mert nem tudsz.

Köszönöm figyelmet. Kérem kapcsolja ki. :D

Az életem nője, az pont olyan mint te, szól a dal.

Az életem nője... Sok kis apró hibája van, amivel együtt tudnék élni, de van egy nagy hibája, akivel ő él együtt.

Az élet olyan, mint én. Súlyos, és kegyetlen.

Az élet néha ad, néha elvesz...

Tavaly a ház előtt kiégett az utcai lámpa. A neten megkerestem a bejelentő lapot, kitöltöttem. Arra számítottam az ünnepek miatt, hogy majd egyszer jönnek megjavítják. Volt rá tíz napjuk. Úgy értelmeztem tíz munkanapjuk, de ehhez képest a várthoz képest egy héttel előbb megjavították.

Ma reggel plusz egy foknál oldalba vertek kb egy kg sóval, úgy hogy nap közben kilenc fokot ígértek. Tíz fokban jöttem haza, mehetek megint kocsit mosni. (Tegnap kb húsz km.-et mentem szinte tükör jégen, útszórót nem láttam)

Izgalmas az életem, na.

Ismered a kifejezést, barátság, extrákkal. Na, most ez már a következő fokozat, extrák nélkül.

Nem is tudom, hogy kezdtem el beszélgetni egy régi exemel... ő talált meg, de hogy miért, nem emlékszem. Aztán húsvét alkalmából elmentünk közös buszos kirándulásra Lengyelországba. Három napos kiruccanás, tök jó volt. Sóbánya, Zakopane, Krakkó. A kiránduláson elég vegyes életkor volt jelen, a nyugdíjas gyakorlott utazótól a huszonéves párig. Elég jó társaság volt a busz hátuljában, a végén már rajtunk röhögtek, ahogy oltottuk egymást. Már tudták, hogy nem vagyunk normálisak, de azért az exemnek sikerült meglepett arcokat generálni, ahogy rámozdult az egyik utitárs csajra. Igen, ő bi. Én csak röhögtem rajta.

 Aztán nemrég költözött, segítettem neki. És feldobta, hogy mehetnénk megint együtt nyaralni, most Görögországba. Hát, tulajdonképp... miért ne. Úgyhogy hamarosan megint megyünk. De... ami tanulság volt, hogy nem véletlen mentünk mi szét. Baromira nem működött ez sose, és most se változott. :D Lengyel kiránduláson is este, már aludnák, (külön ágy, közte egy éjjeli szekrény) elővette a "Mit csinálsz" csábosnak szánt hangját. Előtte egy órával meg baszogatott, beszólogatott, aztán meg... "Számolom, meddig tudsz csöndben maradni. A rekord 16 másodperc. Nem akarod megdönteni?" 

 A költözésnél jöttek kollégái is, az anyja mondta, hogy hajcsárnak tartják. Aztán velem is megpróbálkozott, este, nulla világításnál rakjunk össze egy hintaágyat. Segített benne kb 500 szúnyog. Mondtam, hogy reggel majd megcsináljuk, erre "Hát...nem vagy valami kitartó."  Hát... nagyon messzire elküldtem. Aztán mire felkelt, megcsináltam a nyavalyás hintaágyát. Elvagyunk, lógunk, de simán letagadta tök ismeretlen embereknek, hogy valaha is együtt voltunk. Ha ennyire ciki vagyok, miért megyünk megint együtt nyaralni?

 Nem tudom, de nem is érdekel.

Azt mondják jól csinálom. Túl jól. Elengedtem. Nem érdekel. Persze, kattog rajta az agyam, de az az ő baja. Nem érdekel. Semmi.

 Volt a hétvégén egy nagyon jó összejövetel, nagyon élveztem is. De kiderült, hogy megöregedtem, nem bírom igazán az éjszakázást. Viszonylag hamar haza is értem. De mi lett volna, ha nem megyek? Ugyanaz, mint így. Voltam, hazamentem.

 Összeírtam a bakancs listámat is.

-

-

-

 Hát... ennyi.

Ma van két éve. Pont ma van két éve, hogy eltemettük a legjobb barátom. Aki minden vackot tudott rólam, aki ennek ellenére is elviselt. Két éve reggel kimentünk, és végignéztük, hogy a földi maradványit belerakják a gödörbe, ami minden ember végső helye. Jó, persze... van akit hamvasztanak, de tudod, mire gondolok. Ma két éve. És tegnap két éve... tegnap.. vagy ma inkább éjfél után pár perccel volt a tekintet, az a szempár, az a pillantás, ami azóta fogva tart. Tudom, giccses Valentin napon szerelembe esni, de nekem ez jutott. Ma két éve, és nem bírok menekülni.

Még mindig fogva tart.

Fekszem az asztalon, branül bent műszerek rajtam. Elő vagyok készítve, kezdenek rögtön. Jól mér, tényleg ennyi a pulzusa? El vagyok lazulva, gondolok rá, még lentebb kéne vinni. Érzem hogy kezd a vegyszer befolyni, közben kapom a gázt. Altatóorvos azt mondja, gondoljak valami kellemesre. Mó... a világ eltűnik. Vágás.

Azt mondják széles mosollyal aludtam el.

Azt mondják az idő minden sebet begyógyít. Minden gondot megold. De nem. Csak segít, hogy hozzászokj, hogy életed részévé tedd. Mert az idő nem old meg semmit. Az csak segít, mint a zárvány, ami körbeöleli a tüskét az ujjadban. Az idő csak megfakítja a kevésbé fontos dolgokat.

 Instagram. Egyszerű, kevésbé hatékony, viszont könnyű tartalom. A kezelési része nem kézreálló, immár másodjára tapasztalom.

 Legelső hibát az okozta, mikor regisztráltam, egy ismerős képét próbáltam nagyítani. Szokás szerint teljes képernyőhöz dupla-bökés, és hopp, már ment is a like. Pedig csak nagyítani akartam. Mindegy, elfér gondoltam.

 Ma pedig a telefonom az a felirat fogadott, hogy XY (lásd: Móni pasija) kedveli a fotómat. Szemöldök fel, megnyitom, hogy melyik kép az, a kíváncsiság nagy úr. . Úgy látszik ő is ezt a hibát követte el.

 De mire beléptem mégse kedvelt, csak az ismerősök neveit látom. Ismét vihar lehet a paradicsomban.

Ülsz. Nézel ki a fejedből. Megint elment egy hét. Vagy egy hónap. Vagy már egy év is? Nem számít. Az idő kifolyik az ujjaid között, miközben vársz a semmire. Vagy a csodára? Csak létezel bele a nagyvilágba. Vársz. Mire is? Már rég elfelejtetted.

 Az agy érdekesen működik. Nem tudni, mit miért jegyez, mi miért ég be... de van ami ott marad. Egy illat, egy mozdulat, egy mondat, egy mosoly... vagy egy szempár.

 Hát, ez egy hóértékelő írás lesz... Tisztára olyan voltam, mint Széltoló. Annyi minden történt velem... de legjobban unatkozni szerettem. És már ez sincs meg.

Felmerült a kérdés, mennyire vagyok gonosz. Nos...

 Ismét 14.-e. Ismét találkozunk. Színház. Kicsit más, mert tudjuk, ez az utolsó találkozásunk. Amíg együtt van ezzel a sráccal, nincs se oka, se értelme találkozni. Jó kicsit összefutni. Sok mindent el akarok Neki mondani. Sok minden kavarog a fejemben. Születésnapja lesz, arra kapja ezt a kis kiruccanást. Kap még egy egyedi pólót, kedvenc zenekara, születési hónapja. Ebben is csodásan fog festeni.

 Elveszett. Ennyi.

 Benne vagyok egy hosszú távú dologban, az utóbbi időben elég jól haladtam. De most... megállt az egész. Elveszett a motivációm. Próbálok mást találni, de... sehol semmi. Nincs ami a legkisebb mértékben is érdekelne.

 Ezt is nekiálltam írni, már ki tudja mikor, de.. nincs semmi, amiről írhatok. Nem történik semmi érdemleges, csak a szokásos mókuskerék forog. Ma azt olvastam, hogyha nem tudok aludni, mert forognak a gondolatok a fejemben írjam le őket.

 Az életem érdekes... bár nem abban a formában, ahogy szeretni szokták általában. Sokat agyalok. Egy barátom szerint túl sokat. Most megvilágosodtam. Mondtam Móninak is, higgyen a jelekben. Ő nagyon nem akar. Én meg lehet, hogy túl sokat várok a jelektől.

 Érdekes, hogy az életben, mondhatni a közös életünkben kulcsszerep jut majdnem minden hónap 14. napjának. Valami érdekes történik mindig, Mindig rajtam kívül álló okokból. Illetve mi az, ami rajtam kívül áll? Minden befolyásol, mindenhez közöm van, ami történik velem. Vagy így, vagy úgy. De ez a 14.-e.. ez izgalmas. Február 14.-én szerettem bele. Márciusban eljött ide, érdekes végeredménnyel. Májusban én voltam nála. Jövő hónapban én megyek hozzá. Most várom, mi lesz ebben a hónapban. Még pár nap, és... nem tudom mi lesz.

 Igen, tudom, tovább kellene lépni. Nem csak nekem, Móninak is. Köztünk Ő kevesebbet akar, én többet. Ez így nem fog működni. Most is ami van ebben a "kapcsolatban", ami azzal a pasival művel... hát az vicc. Igen hülye, gonosz vicc, de vicc. Mondjuk nem is sokan tudnak rajta nevetni.

De erről szokás szerint nem fogok írni, csak le akartam jegyezni, hogy ez engem milyen szinten bosszant. Nem tudok rajta túllépni, nem tudom a dolgokat a helyükön kezelni. Mert hiába tudom, hogy Móni nem fog velem sose olyan szinten lenne, mint ahogy azt én akarom, de nem tudom feladni. Próbáltam, nem megy. Volt egy időszak, mikor azt hittem túl vagyok az egészen, de az csak egy rövid idő volt... egy igazi hullámvölgy. De nem tudok ténylegesen túllépni.

 A mai napon ráébredtem, ez már nem normális. Illetve az egész a tegnap estével kezdődött. Tegnap este is beszélgettünk, megint együtt vannak a pasival. A pasijával. Ebbe a körbe én már nem fogok tudni beférni, az már világos egy ideje előttem. De az érdekes része az, hogy ezt megéreztem. Vasárnap jöttek össze, megint, én meg vasárnap négy óra körül megéreztem ezt. Nem tudom hogy, nem tudom miért. Csak éreztem, hogy ennek megint annyi.

 És ahogy tegnap erről beszélgettünk sok minden forgott a fejemben. Még este is, mikor aludni akartam. Akartam volna, de nem ment. Folyton az járt a fejemben, hogy mást ölel át, más mellé fekszik le aludni... de félálomban bevillant valami. Én tényleg irigylem ezt a pasit, de ezt már tudtam. De hogy ennyire egy függő, beszűkült tudatállapotú legyek... ezzel ma reggel szembesültem. Mikor ezt elmondtam neki. Tudom, az ilyen nem jó ötlet, de nem tudok előtte titkolózni. Ez persze azzal jár, hogy olyat is elmondok, ami nem kifejezetten a jó ötlet kategóriába tartozik.

 Régen írtam itt a kifinomultság szakaszáról, most a kíváncsiság szakaszában vagyok. Akkor már tudom, visszafelé megyek, és a túlélés szakasza lesz pár év múlva. Mert most nagyon kíváncsi vagyok, de nincsenek válaszok. A fő kérdés persze a miért. Miért épp Móniba estem bele ennyire? Nincs válasz, max csak annyi, hogy Őt tényleg kivételesnek látom. Miért nem tudok továbblépni? Miért nem hallgatok az eszemre? Miért nem tudok aludni? Miért azon aggódok, hogy mi lesz az Ő kapcsolatából? Azt mondta, nekem nem akar lapot osztani. Persze nem ezekkel a szavakkal... de akkor is. Az, mikor vittem haza, navigált a gps, láttam, fogy a közös idő... mondtam is neki, hogy nyolc perc még az élet. Azt felelte, hogy dehogy is. Hát, ahogy vesszük... nekem most ez nem élet. Csak vagyok, csak létezem. 

 Hétvégére már tele vagyok melóval, nem lesz semmi lazítás.. de valahogy nem tud érdekelni most semmi. Céltalanság, lebegés. Várakozás. Ha végre sikerülne Neki révbe érni, nekem már semmi dolgom nem lenne az életben. Ahogy mondtam, régóta egyedül élek, de mióta láttam, hogy milyen vele az élet, magányos is vagyok. Pedig az csak a vele való élet legszéle volt. Múlt hétvégén, mikor ott volt, mutattam neki egy számot, ültünk egymás mellett a két fotelban, és szólt Kowalsky meg a Vega - Otthon, Édes Otthon. Belegondoltam, milyen is lehetne vele élni, nap mint nap. És ott zuhantam meg én, a szeme láttára. Hiába próbáltam magam tartani, nem ment. Mert már tudtam, hogy többé nem akar velem találkozni. Esélyem sincs, hogy tényleg megéljem, milyen lehet vele élni. Milyen, mikor reggel felnézek, és ott alszik velem szemben. Mikor hazaér, már várom. Mikor... tudod, a többi, amiről egy szerencsétlen hülye álmodozik.

 Szóval ott jártam, hogy várom, mire jutnak. Nem bízok ebben a kapcsolatban, ha már ilyen nyögve nyelősen indul, de... Ő meg nagyon hajtja. Hiába, ebbe nincs semmi ráhatásom. A véleményem ismeri, ennyit tudok tenni. Nekem itt már nem jut szerep, úgy néz ki. A legegyszerűbb az lenne, szoktam is mondani, ha egy meteor jól fejbe nyomna, és megoldódna minden gondom. Nincs több szenvedés, nincs több szerelem, nincs több várakozás. Nem tudom többé a hülye kérdéseimmel zaklatni, bántani. Eddig az tartotta bennem a lendületet, hogy láthattam Őt. Most már ez sem.

 Úgy veszem észre, elkezdett engem is leépíteni, egyre kevésbé beszél velem, egyre nagyobbak a csöndek. Ha írok neki, nincs válasz, nincs élet. Én meg nem tudom elengedni. Ismét egy nagy miért, ugye?

Erre van válasz: hülye vagyok. Reménytelenül, végletesen, véglegesen.

 Pénteken indult az egész. Csütörtökön még nem tudtam semmit, nem vártam, nem terveztem. Csütörtök este beszéltünk, és mondta, hogy megint egyedül van. Erre felajánlottam, hogy elviszem egy közeli eseményre. Azt mondta, még gondolkozik rajta. Péntek reggel jött a meglepetés, írt, hogy akkor jön hozzám.

 Micsoda? Hátőőőő... a meglepetés hatalmas volt, néztek is rám a kollégák a reggeli kávézásnál, az arcom igen beszédes lehetett.  Gyors bevásárló lista, csilis babot főztem neki, profi vagyok benne. Múltkor voltunk étteremben, ettük brokkolikrém levest, brie sajtal, mogyoróval. Hát, gondoltam ilyet még nem csináltam, de tudok én a konyhában is. Tök jól sikerült. Mármint a kaja. Mert a látogatás... nos.