Azt mondják az idő minden sebet begyógyít. Minden gondot megold. De nem. Csak segít, hogy hozzászokj, hogy életed részévé tedd. Mert az idő nem old meg semmit. Az csak segít, mint a zárvány, ami körbeöleli a tüskét az ujjadban. Az idő csak megfakítja a kevésbé fontos dolgokat.
De ott vannak az igazán fontos dolgok. Azzal az idő tehetetlen. Egy levágott láb, egy hiányzó új, egy széttépett szív. Az idő csak zárójelbe teszi. Semmit nem old meg. Persze, dolgozhatsz rajta minden egyes nap, mindig, hogy túllépj a saját árnyékodon, de folyton ott lesz. Nem tudod kikerülni. Nem tőle szabadulni. Csak egy módon. Csak akkor nincs árnyék, ha nincs fény sem.
A fény tudod, hogy jó dolog, az élet alapja, minden dolog táplálója. A sötétség azt hinnéd csak a fény hiánya. Jól hiszed. Ami többlet van benne, azt csak az emberi tudat teszi bele. A sötétség az örök félelem, nem magától a sötétségtől, hanem a benne rejlő ismeretlentől. A sötétség, mely valójában nyugodt, békés, és egyáltalán nem fenyegető. Csak te teszed azzá.
Az idő a sötétséggel sem tud mit kezdeni. Nem ismeri, nem érti. Az idő csak folyik egyenletesen, a sötétség maga a mozdulatlanság. És hiába kék az ég a felhők fölött, ha a felhők nem oszlanak fel soha.
Soha.
