A háború sokadik éve volt. Senki nem emlékszik már, hogy kezdődött. Egyszer csak itt voltak, és nem kérdeztek, csak öltek. Mi próbáltunk túlélni, csökkenő reménnyel. Katonák, tudósok dolgoztak a megoldáson, de teljesen ismeretlen terep volt.
Csak annyi volt biztos, hogy vagy ők, vagy mi. Nem tudtuk, honnan jöttek, miért ide, miért most... csak azt, hogy ha elkapnak véged. Három fajukat láttunk, ennyi biztos volt. De hogy az űrből, más dimenzióból, a föld alól, vagy honnan jöttek nem derült ki. Bár az sokkal jobban érdekelt mindenkit, hogy hogyan lehet őket kiirtani. A három faj: voltak a katonák, szerencsére őket fogták a fizikai fegyverek, bár nem könnyen. A királynő volt a legveszélyesebb, és ráadásul nem is csak egy létezett belőle. Nem volt sebezhetetlen, csak igen szívós, ha elég sok találatot kapott ő sem élte túl. Igazából azért kapta ezt a nevet, mert létre tudott hozni új formákat. Az árnyakat. Őket nem lehetett fizikai úton sebezni, ezen dolgoztak a tudósok éjjel-nappal. Szó szerint, váltott műszakokban, mert kevés volt a felszerelés és az energia. Arról nem is beszélve, hogy fogytak a szakemberek is. Több táborral tartottuk a kapcsoltatott, és tudtuk, hogy időről-időre eltöröltek egyet.
Aztán egy nap jött a felfedezés, épp visszaértem járőrözésből, mikor szóltak, hogy megtalálták nálunk az árnyak ellenszerét. Az árnyak… igazán nem is volt fizikai testük, csak felületeken tudtak megjelenni. Sziklákon, falakon... és persze embereken. Ugye nem kell részletezni mi történt, ha egy emberre tudott átfolyni? Golyó, robbanószer nem fogta őket, jobban szerették a sötétséget, de a napfénytől sem féltek. De most megvannak! Megvan a vegyszer, amin annyit dolgoztak. A világoskék! A rádiósok egyből kerestek mindenkit, hirdették az eredményt, a világoskék hatásos! Persze nem ez volt a hivatalos neve, az összetételéről meg fogalmunk sem volt, egymás közt csak világoskéknek hívtuk. Egy vegyszer, ha lefújtad az árnyakat, végük volt. Sok ember életébe kerültek a tesztek, de végre megvolt.
Még aznap kaptam a feladatot, egy közeli régi bunkert kellett felderíteni, biztosítani. Végre megvolt a fegyver, már ideje is volt, a közelben nagyon megnőtt az ellenséges aktivitás. Ha megyünk a bunkerbe, ott nyugtunk lesz. Persze nekem kellett előre menni. A hátamon egy "permetezővel" indultam, az kezemben egy gépkarabély. Bár tudtam, ez igazából csak támasz, mint védelem, ha komolyabb erőt fogok ki, jó lesz az azonosításomhoz. Bementem az első ajtón, nagy, nehéz fémszerkezet. Döngve csapódott be mögöttem, tudtam, innen csak egyedül vagyok. A folyosó sötét volt, csak a fejlámpám világított bele sávot. Az első rész szép tiszta volt, szeretem az ilyet. A második ajtó igazából nem volt félelmetes, de az a fajta, amit utálunk. Boltíves. Az árnyak kedvenc helye. Éreztem, hogy a pulzusom emelkedik, tudtam, ha ott vár rám, végem. Az volt az a hely, amit szerettek, az ajtó fölötti rövid szakasz, amire nem láthattál rá, nem tudtál róla semmit. Ahogy óvatosan mentem előre, nyitottam az ajtót...
Nos ekkor ébredtem fel zihálva, enyhén leizzadva. Arra jutottam, ez a rémálom nektek is jár.
