Ülsz. Nézel ki a fejedből. Megint elment egy hét. Vagy egy hónap. Vagy már egy év is? Nem számít. Az idő kifolyik az ujjaid között, miközben vársz a semmire. Vagy a csodára? Csak létezel bele a nagyvilágba. Vársz. Mire is? Már rég elfelejtetted.
Vársz arra, ami sose jön el? Vagy talán mégiscsak beüt a csoda? Nem, nem fog. Vársz. Senkit nem keresel, mert minek. Nincs értelme. Melózni is csak azért jársz el, mert... társadalmi elvárás? Kell a pénz a kajára, meg a számlára? Vagy csak simán megszoktad? Nem tudod. Már nem is érdekel. Csak vársz. Peregnek az órák, a napok, az évek. Vársz. Semmi nem történik. Ha mégis, akkor az sose jó hír. Egy idő után reméled, nem kapsz híreket. Aztán már azt is várod, hogy senki ne is keressen.
Unalmas délelőtt, azzal telik, végignézed a telefonkönyvet. Kitörlöd a kapcsolatok harmadát. Már nem is érdekel, ki is volt az, vagy ami még rosszabb... pontosan tudod ki az. Megállsz egy név fölött. Tanácstalan vagy. Nézed, majd tovább görgetsz. Csodára vársz? Az a szám sose fog keresni.
Ismét egy hétvége. Reggel kimész a teraszra, megiszod a reggeli energia italod, nézed a kopár kertet.... reakció semmi. Melegít a nap, csodás az idő... de valahogy nem érint meg ez sem. Csak nézel és vársz. Az üres doboz reccsen a talpad alatt, megy a többi közé. Légy jó polgár! Ne szemetelj! Szelektíven gyűjts mindent! Fizess adót! Szavazz! Nézel magad elé, üres vagy belül, mint a doboz... Visszamész a házba, felnézel a plafonra... és vársz. Jó lenne tudni mire, de már nem érdekel, csak vársz.
És ismét hétfő, hajnali kelés, meló, várod a műszak végét, a hét végét, az élet végét. Csak vársz, de a csoda nem jön házhoz. Menni kellene, valami mozduljon, valami változzon.. de nem érdekel. Jobb így, mint újra végigvinni, és ismét nem jutni sehova vele. Még sose lett jó vége.
Vársz. Egyszer csak vége lesz...
