Régen írtam itt a kifinomultság szakaszáról, most a kíváncsiság szakaszában vagyok. Akkor már tudom, visszafelé megyek, és a túlélés szakasza lesz pár év múlva. Mert most nagyon kíváncsi vagyok, de nincsenek válaszok. A fő kérdés persze a miért. Miért épp Móniba estem bele ennyire? Nincs válasz, max csak annyi, hogy Őt tényleg kivételesnek látom. Miért nem tudok továbblépni? Miért nem hallgatok az eszemre? Miért nem tudok aludni? Miért azon aggódok, hogy mi lesz az Ő kapcsolatából? Azt mondta, nekem nem akar lapot osztani. Persze nem ezekkel a szavakkal... de akkor is. Az, mikor vittem haza, navigált a gps, láttam, fogy a közös idő... mondtam is neki, hogy nyolc perc még az élet. Azt felelte, hogy dehogy is. Hát, ahogy vesszük... nekem most ez nem élet. Csak vagyok, csak létezem.
Hétvégére már tele vagyok melóval, nem lesz semmi lazítás.. de valahogy nem tud érdekelni most semmi. Céltalanság, lebegés. Várakozás. Ha végre sikerülne Neki révbe érni, nekem már semmi dolgom nem lenne az életben. Ahogy mondtam, régóta egyedül élek, de mióta láttam, hogy milyen vele az élet, magányos is vagyok. Pedig az csak a vele való élet legszéle volt. Múlt hétvégén, mikor ott volt, mutattam neki egy számot, ültünk egymás mellett a két fotelban, és szólt Kowalsky meg a Vega - Otthon, Édes Otthon. Belegondoltam, milyen is lehetne vele élni, nap mint nap. És ott zuhantam meg én, a szeme láttára. Hiába próbáltam magam tartani, nem ment. Mert már tudtam, hogy többé nem akar velem találkozni. Esélyem sincs, hogy tényleg megéljem, milyen lehet vele élni. Milyen, mikor reggel felnézek, és ott alszik velem szemben. Mikor hazaér, már várom. Mikor... tudod, a többi, amiről egy szerencsétlen hülye álmodozik.
Szóval ott jártam, hogy várom, mire jutnak. Nem bízok ebben a kapcsolatban, ha már ilyen nyögve nyelősen indul, de... Ő meg nagyon hajtja. Hiába, ebbe nincs semmi ráhatásom. A véleményem ismeri, ennyit tudok tenni. Nekem itt már nem jut szerep, úgy néz ki. A legegyszerűbb az lenne, szoktam is mondani, ha egy meteor jól fejbe nyomna, és megoldódna minden gondom. Nincs több szenvedés, nincs több szerelem, nincs több várakozás. Nem tudom többé a hülye kérdéseimmel zaklatni, bántani. Eddig az tartotta bennem a lendületet, hogy láthattam Őt. Most már ez sem.
Úgy veszem észre, elkezdett engem is leépíteni, egyre kevésbé beszél velem, egyre nagyobbak a csöndek. Ha írok neki, nincs válasz, nincs élet. Én meg nem tudom elengedni. Ismét egy nagy miért, ugye?
Erre van válasz: hülye vagyok. Reménytelenül, végletesen, véglegesen.
