Így visszaolvasva az előző három szösszenetem, egy dolog kimaradt mindenből. Az emberi agy elég szelektív tud lenni, úgy látom nálam is. Mikor legelőször felhívtam, hogy bocsi, de ez van, akkor beszélgettünk egy jót, és mondta, hogy köszöni, hogy ezt elmondtam, de ezzel most itt semmit nem tud kezdeni. Az, hogy neki van valakije számomra az első perctől fogva világos volt, és én úgy voltam vele, majd meglátjuk mit hoz a sors. De ő mondta, ha nem lenne senkije, akkor sem biztos, hogy összejönne velem. Azért is akartam több időt tölteni vele, hogy jobban megismerjük egymást, és ahogy látom nem voltam neki elég jó. De nekem pedig ő lett volna maga a megtestesült álom. Nem azért, mert kívül csinos (van egy ilyen kolléganőm Zsiráf a gúnyneve. Nem azért, mert magas, hanem a szép-szép, de otthonra nem kéne kategória), hanem mert emberileg, belsőleg is egy rendkívüli valaki. Okos, tanult, művelt, vannak céljai, erős, határozott egyéniség. És tényleg van egyénisége, példát nem írok, még a végén valaki felismeri, és azt nem szeretném. :) De maradjunk annyiba, hogy egy igazi jelenség.
És én tudomásul is vettem, hogy egyáltalán nem biztos, hogy lesz kettőnkből valami, csak az ember ugye vesz lottót is. Annak hasonló az esélye, mint hogy egy ilyen nővel összejöjjön. Lehet, hogy másnak nem jönne be, de mint tudjuk nem vagyunk egyformák, mindenkinek más az ízlése, nem tetszhet mindenkinek ugyanaz, de nekem nagyon betalált. Sajnos én nála nem.
Egyszerűen átsiklottam azon a részen, (hő, kezd visszatérni a racionális énem?) hogy mindenkinek más az ízlése. Neki úgy néz ki, én nem voltam elég. És ezt elfelejtettem, pedig mondta mindig, hogy nem mehetek biztosra. Ezt tudomásul is vettem, mert reméltem, hogy lesz valami, mert tudod: "Hiába úszol, belefulladsz, pedig ott van a másik part" (Hú, de jó, hogy nem hangos ez a blog) A külsőmön dolgozok, ezt tudja ő is, látta a nyomokat, de nem látott előtte. Lehet ez nem is számít neki. Lehet, hogy csak a belsőm nem tetszett. Nem tudom. Szerintem, ahogy most állnak a dolgok nem is fogom soha megtudni.
De most, hogy kicsit emésztem itt a dolgokat, továbbra sem látok megoldást. Én ugyanúgy vagyok, a helyzet változatlan, a megoldás az elfogadás. Mert ő úgy látja jónak az életét, hogy e srác mellett kössön ki. Akkor nem lehet olyan rossz ember, nem? (Remélem, hogy nem az) De még mindig féltem, és csak remélem, hogy jól dönt, mert szerintem nem fogja hagyni, hogy segítsek neki, ha mégse. És ez fáj nekem. Mert nekem továbbra is nagyon rossz érzés arra gondolni, hogy mi van akkor, ha nem lesz boldog? És hogy fogja az ismételt csalódást feldolgozni? Ő egy érzelmi lény, neki kell a törődés, neki kell a figyelem. Ha nem kapja meg, elhervad, és ahogy ismerem már nagyon ráfér egy kis béke. Ez a fő problémám, én érte aggódok. Mint mondtam, magammal nem törődök, én már megszoktam, hogy egyedül vagyok, hozzászoktam a magányhoz... csak ő tudta ezt megtörni. Vele el tudtam volna képzelni a maradék életem. De ő velem nem.
És ezt mondta az elejétől, hogy ne tápláljak reményeket, mert nem tudja, mit is mondana akkor, ha nem volna valakije. Akkor reméltem, azért mondja, mert nem ismer, vagy mert messze lakik, vagy... akármi, és meg tudjuk oldani. De mivel van valakije, ez nem merült fel, amíg én úgy nem éreztem az elmondása alapján, hogy ő nem kapja meg, amit szeretne egy kapcsolatból. És nem csak célozgatott rá, konkrétan kimondta. Szóval itt ragadott meg a remény, hogy felemeljen, majd elejtsen.
Jó magasról. Megmérettet, és túl könnyűnek találtatott.
