Tegnap egy nagyon jót beszélgettünk este. Már ki voltam nyúlva, most vettem észre, hogy a tegnapi írásomat nem is élesítettem :) Megy a meló, megy az élet... és nekem meg kell tanulnom a leckét. Még nehéz, de gyakorlom, nap mint nap. Mint az első munkahelyemen, mikor mondta kollégám, hogy pofátlanul fiatal vagyok. Válaszoltam, hogy ez így van, de napról napra dolgozok rajta. Hát ezzel is így vagyok.
És úgy néz ki, nagyon sok dolgot jól látok az életben, azt hiszem a korral jár. Az ember ahogy öregszik, úgy tanul. Úgy lesz egyre.. na nem bölcsebb, csak rutinosabb. Vele meg mintha már ezer évet töltöttem volna... úgy érzem, nem csak kicsit több, mint egy hónapot beszélgettünk, és két napot töltöttünk együtt, hanem legalább két életet. És ez fog nekem hiányozni. Egyszer azt mondta, hogy amíg nem tudok rá csak barátként nézni, nem fogunk találkozni. Erre válaszoltam, hogy nagyon sajnálom, hogy többé nem fogom látni. Én rá nem tudok másképp tekinteni. Nekem ő lett volna az igazi társ.
De, mint tudjuk, neki nem én kellek. Ezzel nincs mit tenni. Tegnapi beszélgetésünkben sok minden elhangzott, kiderült, hogy hiába tudja, hogy bennem teljesen megbízhat, nekem sem mer megnyílni. Igen, a telefon tiltás. Neki a csöndjét is olvasom. Ha látom, minden rá van írva. És ha beszélünk telefonon, akkor is hallom, ha nem beszél. Akkor is tudom, mire gondol, amikor titkolni próbálja. És az zavar, ami őt, mert én a kapcsolatot csak az ő szemén keresztül látom. És őt ez is megrémiszti. Nem tudok neki igazán segíteni, mert én csak az tudom, amit ő. Próbálom saját magával szembesíteni, de az még megrémiszti. És neki nem akarok fájdalmat okozni. Remélem összejön neki ez a kapcsolat, de ugye... ez az ő harcuk. Én próbálom támogatni, de az igazság gyakran fáj. Szerintem tegnap is megbántottam. És szóltam előre, hogy fájni fog a kérdés, ha gondolja, nem teszem fel... de ahogy éreztem készületlenül érte. Sajnálom, hogy fájt neki, de ... inkább most egy kicsit, mint később nagyon. És ha előbb tisztában van saját magával, talán könnyebb neki.
Úgyhogy próbálom támogatni, amennyire tudom, és amennyire hagyja. Úgy érzem, kell neki egy kis boldogság. Meg is mondtam neki, hogy most két hétig, két hónapig nagyon boldog lesz, és ha mázlija van, az is marad. Kis szerencsével örökké. De ezért a pasijának kell tennie. Érdekes a helyzet, mert bennem megbízik, tudja, hogy én mindent megtennék, a pasijáért meg nagyon odavan, de (még) nem tud bízni benne. Pedig szerintem az első kör a bizalom. Nekem is volt olyan, hogy szerettem valakit, de bízni már nem tudtam benne. Az nem igazán szakítás volt, sokkal inkább elhidegülés. És most próbálják a bizalmat kiépíteni. Remélem összejön, Ő nagyon szeretné. Ahogy én látom, ebben a kapcsolatban a pasijának kellene bátornak lennie,és meglépnie amit ő vár. Most ennyi az élet, nézem, ahogy zajlik. Ahogy próbál valamit elérni, hogy előrébb lépjen a kapcsolatban, hogy minőségi időt töltsenek együtt, hogy végre teljes legyen az élete. Én nem sok mindent tudok tenni, mert csak azt tudom, amit ő. Ezzel még mindig nem tudott megbékélni.
Pedig mindenkire ráférne egy kis lelki béke.
