Ez az én Kobayashi Maru-m. Ha nem tudod, mit takar ez, akkor először keress rá.
Ebéd közben beszélgettünk teljesen már témáról, mikor megvilágosodtam. És ez nem valami szimuláció, nem egy sorozat kitalációja, ez az én életem. Ami nem jött össze.
Alapvetően három választásom volt:
- Első körben hagyom az egészet. Már azelőtt elbukok, hogy elkezdem.
- A pasiját nekiállok ekézni a háta mögött. Ezt megmondtam neki, hogy nem akarom, nem tartom etikusnak, és nem az én stílusom. Van biztos, aki szerint ezt kellett volna tenni, de nekem az ilyenekhez nincs gyomrom
- Végül, amit meg is tettem, lavíroztam a lehetőségek között, És így buktam el.
Nem hiszem, hogy bármit másképp csinálnék. Én ilyen vagyok, én ennyit tudok. Sajnos nem tudok más lenni, pedig lehet, most hasznos lett volna. De mit ér a nyeremény, ha csalok? Ha nem azt kapja a végén, amit az elején ígértem?
Ezért is bosszant a dolog, hogy amiben van, hogy már két hónap után problémás lett. Ezt nem tudom elfogadni, ez megesz belül, De el kell fogadnom, mert ez az ő harca, az ő élete. De ha a pasija már most nem tudja megadni, amire igénye van? Most is boldogtalan, bizonytalan miatta? És nekem nem szabad beleszólni, és nem szabad megkérdezni, hogy mi van vele... és ez jár a fejemben, mint valami mantra. És járnak a gondolatok körbe-körbe, mert nincs infó, ami kibillentsen ebből, nincs visszacsatolás, nincs semmi, csak a nihil...
És én ott ülök a közepén, és várok...
