Pénteken felhívtam, mint előre jeleztem. (Nem volt nehéz. Mármint előre megmondani.) Szóval beszélgettünk, és a vége az volt, hogy lejön hozzám. „Rajta van” a témán. Mit lehet erre mondani? „Hát még én.” Na, ebben maradtunk, na meg megadta a skype elérését.
 Hétfőn meg is kerestem, mert addig nem volt on-line (nem jöttem rá, hogy fel kell hívni, hogy ténylegesen felvegye, én meg egész hétvégén figyeltem, mikor lép be. Én marha) Úgyhogy a péntek délután maradékát nagyon vigyorogva töltöttem el.
 Na, de aztán jött a hétfő, majd a mai nap. Hétfőn megkerestem, mondja, hogy most nem ér rá, mert tanul. Mondom, sok sikert, meg akkor nem is zavarom. Keressem kedden, mondja Ő. Kerestem. Nem volt gépnél.
 Ezért aztán ma felhívtam. Elsőre foglalt, másodjára kinyomott. Na, eddig sem volt szép a nap, de ezután már… Na mindegy. Küldtem neki egy levelet.
 Jövő hét végén nálam lesz egy nyúlpaprikás főzés, (direkt azért szerveztem le, hogy le tudjam hívni,) de nem tudom, jön-e. Az eddigieket alapul véve nem. Pedig hát, mint említettem, tudnám díjazni. Úgyhogy várom a levelet, miszerint: hát, bocs, de akkor pont nem érek rá. Mint az elején említettem: Ebből se lesz semmi.

Francba.