Tegnap itt járt egy barátom. Beszélgettünk, és érdekes dolgot mondott. Hogy én meglepően reálisan látom a dolgokat Mónival kapcsolatban, csak nem tudom elfogadni a helyzetet. Igaza van, tényleg sok a negatív tényező, ami miatt nem működhetne ez a kapcsolat, de jelenleg mindent felrúgnák, hogy mégis menjen. Ez persze nem jön el, mert mással van, másba szerelmes. Azt is mondta, hogy ha mégis összejönne, akkor egy idő után elegem lenne, hogy csak én adok. Mondtam, hogy Ő nem olyan. Ha belevág valami, teljes szívvel csinálja, akárcsak én.
Most tudom, semmi esély erre, de a reményt nem tudom feladni. Nem is akarom, nem is menne. Javasolta, menjek fel egy társkereső oldalra, hogy nézzek szét... de nem érdekel. Nem tud más érdekelni. Őt meg nem kapom meg, így most már nem egyedül, hanem magányosan fogok meghalni. Nem tudom elképzelni, hogy mást is így tudjak szeretni. Móni mondta, hogy minden szavamból, minden gesztusomból süt, hogy szeretem Őt, és nem mint barátot. Ez ellen nem tudok tenni, csak annyit, hogy neki nem mondom ezt, hogy ne terheljem, ne tetézzem ezzel is a problémáit.
Nem tudom, hogy fog neki ez a kapcsolat működni, én már fejben lejátszottam nagyon sok variánst, nagyon sok véget, de nekem sose jut szerep. Azt mondta szombaton, ha vele szétmennek, nem lesz neki nagyon sokáig senki. Nem tudom, nem látok a jövőbe. Mondtam neki, hogy nekem sem úgy jött Ő, hogy kerestem, csak egyszerűen visszanézett rám. És sose tudja, az Ő életében mikor jön el egy ilyen pillanat. Mint a villám beüt, és nem tehet semmit. Próbálod megoldani, de ahhoz két ember kell. A másik megoldás meg... hát vacak. Most benne vagyok a másik megoldásban, az elfojtásban. Belül égek, azt mondtam hiánya fizikai fájdalom. De ez nem igaz, ahhoz az ember hozzá tud szokni, ez sokkal rosszabb. Ez minden nap ugyanúgy fáj, nem akar enyhülni.
A héten csak olyan témában beszélgetünk, amibe nem lehet benne, hogy én mennyire oda vagyok érte. Csak így tudom megtartani vele a kapcsolatot, csak így marad meg, hogy beszéljek vele. Mert az nekem nagyon fontos, de ezt már mondtam. Tartom magam, de tegnap a youtube feldobott egy Szécsi Pál számot az előzményeim közül, és én ott ültem megsemmisülten. Csak egy tánc volt, énekelte, én meg összetörtem belül. Nekem talán még jut egy tánc, de az sem biztos. A többire már gondolni sem szabad.
A remény hal meg utoljára?
