Csalamádé

 Komolyan mondom, nem értem. Már itt vagyok, mint vén marha, és egyszerűen nem értem a nőket. Na jó, a nőket, mint csoportot értem, (vagy legalábbis azt hiszem,) de a konkrét esetekkel mindig bajom van.

 Most is itt van egy kedves, aranyos, okos, jó fej csaj, (hm, ez már így klinikai eset? :) akivel próbálok zöld ágra vergődni. Mármint én vergődök, Ő meg ... a fene tudja. Na, ez az. Elméletileg a fejemmel tudom, hogy ha ennyire nem jön össze, akkor hagyni kéne a fenébe. De a lehetséges "nyeremény" túl csábító, hogy ne hagyjam. A probléma a szokásos. Ha felhívom, épp akkor nem ér rá. De nem, nem zavarom, csak épp most akkor nem jó. Szokott lenni nálunk ilyen haveri "azért jöttünk össze, hogy ne legyünk szét", először oda akartam elcsábítani. Na, ok jön. De aztán nem tudja. A buli napján meg fel sem vette a telefont. Hát, nem egy szép dolog, de ráfogom, hogy dolga volt. És ehhez hasonló szituációk, kb sokszor. (Na, jó, annyira nem sokszor, kb 3-4 alkalommal.) A jövő hét végén meg haver barátnőjéhez vagyunk hivatalosak, de töprengtem, elhívjam-e. Mondom, nem sokat veszíthetek, így is elég hülye vagyok már, nem zavar igazán mekkorát csinálok magamból. Pláne szembevetve azzal, hogy mit nyerhetek...  

 De. Itt ismét közbeszólt a sors. Nagy nehezen eldöntöm, hogy felhívom, és megkérdem velem tart-e. De ha nem, akkor vajon van-e esély, hogy valamikor valahová... Szóval érdemes törni magam, vagy megyek a lecsóba. Erre ki van kapcsolva. Na, ez a sors keze, a véletlen, vagy csak a 42-es számot tárcsázta, és az egerek hazavágták a telefonját?

 Úgyhogy ismét szombat este, és én a bejegyzést írom, ahelyett, hogy buliba vinném. Pedig sokkal jobb lenne. Nekem mindenképp.