Mostanában, mióta tudok vele beszélgetni, csökkent a mindent leírási kényszerem. Ahogy érzem, nekem a napi beszélgetés megvonása volt a legnagyobb büntetés. Persze, jó lenne, ha több lenne, de... Mindegy ebből kell gazdálkodni.
Azt mondják, jobban járnák, ha az egészet hanyagolnám, úgy ahogy van. De mint tudjuk, ez nem ilyen könnyű... nekem nem. Mert én látom őt, teljes valójában, nem csak a külsejét, hanem azt is, hogy milyen a lelke. Bár újabban nem beszélünk telefonon, de van egy tippem miért. Tényleg annyira egy hullámhosszon vagyok vele, hogy még a szavak közötti csendben is olvasom a gondolatait. És szerintem ettől fél. Fél kiadni magát, mert neki az a másik pasi kell.
Abból meg nem tudni mi lesz. Azt már hallottam tőle, hogy nincs olyan opció, hogy ők együtt maradjanak, aztán mégis újra nekifut. Mert ígéretet azt kap. Most a várakozás fázisa van. Kíváncsi vagyok, meddig fog várni. Nagyon kíváncsi. Hiába, hogy én nem vagyok neki pálya, de azt látom, hogy beszélgetés, ígéret van, a tettek meg elmaradnak egy rövid idő után. És mindez három hónap alatt. Most megint volt nagy beszélgetés, de várnia kell, mert a pasi még építkezik. Aztán meg ott a vállalkozása, meg a ... akármi. De ez az ő harcuk, az ő életük.
Aztán, ha eleget vár, de nem kap eleget... hát az szomorú lesz. De azt már írtam, ugye... de ennyi az életem. Meló, haza, meló, és folyamatos aggódás. Féltem őt. Tudom, hülyeség, meg semmi közöm hozzá, de nekem ő nagyon fontos. És most vár.
Most mindenki vár.