Szóval a miért pörget még mindig. Marad az első verzió: utálom magam. Más megoldás nincs, csak hogy tudat alatt kínzom magam, mert túl jónak találom az életet. Pedig tudom, lehetne csodás is... mert láttam. Láttam, milyen az, mikor ott ül melletted, veled szemben az, akiért a világot odadobnád, egy pillanatnyi habozás nélkül. Láttam, milyen az élet, milyen egyszerű széppé tenni. De ehhez két ember kell, és ő ebben nincs benne. Hiába tudjuk mind a ketten, hogy én érte mindent megtennék, neki ez nem pálya. Neki egy másik srác kell, aki... (és ezt az ő szemén keresztül láttam) egy egy dacos, kétgyerekes, nagyra nőtt gyerekre, aki nem tudja magát kifejezni, nem tudja magát odatenni, ha kell neki valaki, és azt a nőt, akit szeret, nem tudja az első helyre sorolni. Tudhat valamit a pasi, na. Ezt meg is mondtam neki.
És itt jön az érzelmi rész, ami az egészre rányomja a bélyeget. Mert ő annyira érzelem vezérelt, hogy ezért a srácért ad oda mindent, és csak önti magát a kapcsolatba. Többet szeretne visszakapni, többet mint most. De kérdés, lesz-e ebből valami. És itt vagyok én, aki... tudja, hogy amit tudok megtenném, de ahogy mondta, nincs meg a kémia. Pedig az egész csupán erről szól. És ezért is utálom magam, de ezt már tudatosan. Mert tudom, hogy nem akar tőlem olyan szinten semmit, mint én tőle, hiába tudom, hogy fejen is állhatok, akkor sem fog úgy szeretni, és tudja, hiszem megmondtam neki is: neki minden csak egy szavába kerül, inkább a szívem vágnám ki, mint neki ártsak. Ennek ellenére mégis megtettem. Igaz nem szándékosan, és jóvá akarom tenni... de nem hagyja. És igen, azt hiszem végleg elástam magam nála.
Tudod mit? Ezért is utálom magam. Mert én ástam a gödröt, én vittem oda a lapátot, én ugrottam bele... Én vagyok ilyen egyszerű lélek, aki azt hitte, ha eléggé szeret valakit, és őszinte vele, sikerülhet célba érnie. Sikerülhet megelőznie valakit, aki csak szavakat ad, és tetteket vesz el. És itt jön ő, aki csak érzelem vezérelt. Az volt itt a baj, hogy engem is elvakítottak az érzelmek. Én nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen dolgokat érezzek, mert ez... annyira erős, intenzív érzés volt, mint még soha. Egyszerűen tudom, nekem ő az igazi. De mivel másért van oda, sose lesz az enyém, pláne most, hogy megsértettem. Próbálom magam összekaparni, de mondom, én ástam a gödröt. Most próbálnék taposni, hogy elég homokot magam alá gyűrve kikerüljek belőle, de... mint mondtam letiltott, nem hagy szóhoz jutni.
Bár tény, hogy én akartam, míg nem tudja, mi lesz itt, nem tudja, hogy engem ide hogy tud beilleszteni, eltűnök. Szerintem ez volt a helyes lépés. Csak nem így akartam kilépni, mert ha biztos magában, ha tudja, hogy egy erős kapcsolatban él, akkor nem fog problémázni olyanon, hogy ki akar oda belépni. Mert egyszerűen nincs hely. Az is mondta valaki, hogy ha tényleg annyira erős lenne a kapcsolata, nem tudtam volna rábeszélni arra a szerdai napra. Márpedig nő volt, csak tudja már, mi jár a fejükben. Én semmiképp nem véglegesen akartam eltűnni az életéből, de megértem, hogy aki esőben nincs ott, napsütésben sem kell. De azt is tudom, hogy ez neki a napsütés, és én az esőben akarok vele lenni, hogy tudjam segíteni.
Én már rég nem tudom, hogy kellene ehhez hozzáállnom, hogy nekem itt milyen szerep jutott. Mint barát? Mint lelki társ, mint ahogy ő mondta. Tényleg úgy éreztem, lelki társak vagyunk, de nekem ennél több kellett volna. Én meg is mondtam, én úgy akarok elaludni, hogy őt ölelem át, és úgy szeretnék kelni, hogy őt látom meg először. Ez lenne nekem a világ. Ez pedig nem pálya. Most hogy így magamban is sikerült tisztázni, mit is akarok, mit miért tettem, már csak egy dolog maradt vissza. Őt megbékíteni, mert ha ez összejön neki, akkor rám már semmi szükség. Ha pedig nem, akkor szeretnék ott lenni, hogy segítsem, hogy legyen ott valaki, akire tud támaszkodni, mert hiába mondta ő, hogy ő egy erős nő, tudom, milyen vacak lent lenni, tudom mennyire kell valaki, aki segít feljönni a mélyről. Én már jártam ott, remélem neki nem kell.
Most nem tudok semmit tenni, csak remélni, és várni. Ha kell, egy életen át. Nem arra, hogy megbocsásson, nem arra, hogy együtt legyünk, csak arra, hogy hagyja, hogy megpróbáljam jóvá tenni, amit elkövettem. Mert igen, tényleg kérdeznem kellett volna, de amit tettem, megtettem. Vállalnom kell érte a felelősséget. Remélem, ha mégse jön össze neki, valahogy értesülök róla, és legfőképp hagyja, hogy segítsem. Nekem csak ennyi jut, örülni annak, ha ő boldog. És most én tettem boldogtalanná. Ez nekem is fáj.
És közben töprengek. Egy dolog van, amit még mindig nem tudok megérteni. Miért veszi úgy, hogy én helyette döntöttem? Miért gondolja, hogy bárki dönthet helyette? Honnan van ez a gondolat? Mindenki egy egyéniség, én nem dönthetek helyette. Nem tudok, nem is akarok. Mert ha helyette döntenék, ugye mindenki tudja, mi lenne az. Én csak azt tettem, ami szerintem a legjobb. Szerinte nem ez a legjobb... De nem akarja megbeszélni. Nem hagy esélyt, hogy javítsak. Ez az ő döntése. És most ezen rágódok.
Tényleg nagyon utálhatom magam.
