Ismét 14.-e. Ismét találkozunk. Színház. Kicsit más, mert tudjuk, ez az utolsó találkozásunk. Amíg együtt van ezzel a sráccal, nincs se oka, se értelme találkozni. Jó kicsit összefutni. Sok mindent el akarok Neki mondani. Sok minden kavarog a fejemben. Születésnapja lesz, arra kapja ezt a kis kiruccanást. Kap még egy egyedi pólót, kedvenc zenekara, születési hónapja. Ebben is csodásan fog festeni.
Elautókázok hozzá, odaadom az ajándékokat, nem sok minden, nem nagy dolgok, csak hogy lássa, gondolok Rá. Kap egy csokrot, tulipán alappal. Az a kedvenc virága. Csak nekem hozatta a virágos, ilyenkor nincs szezonja, de a mosolya megéri. Irány a másik város, ott kerestem egy kis cukrászdát, hogy meglegyen a tortája is. Eszünk egy-egy szeletet, mikor kiviszem, mert teraszon ülünk, a háta mögé mutatok: Azok ott nem a barátaid? Míg megfordul, kap rá egy szál gyertyát. Óóóó,.. nemá mondja, de csak nevet rajta. Elmegyünk a színházba, beszélgetünk, jól érezzük magunkat.
A vége után irány a folyópart, kis csillagnézés, tudjuk, itt a vége. Csak beszélgetünk, elmondom, ami nyomja a lelkem, majd... hát igen, el kellett vinnem a pasi lakása elé. Már ez is vicces :) Vagy inkább szomorú? Mindegy, kapok egy búcsú ölelést....
ÓÓÓÓÓÓ... várjunk csak!
Hát egy nagy francot. A színház másfél hónapja le van beszélve, ajándékok elintézve, virág megrendelve, fizetve, merthogy csak nekem lehet ilyet eladni, waze beállítva, szabi kivéve... Óra számol visszafelé, már csak 46 óra van vissza, hogy találkozzunk... és: "Ne haragudj, de a pènteket visszamondom.. Bocsáss meg!"
Ööööö... he? Telefont ragadok, hívom, valami baj van? Vagy mi történt? Kinyom.
Egyre szebb. Már nem is beszél velem, írásban küld el a francba, már arra sem veszi a fáradtságot, hogy élő szóban koptasson le. Később azt mondta... izé, írta, hogy "nem tudtam és nem is bírtam volna telón beszélni veled.." Hát.. köszi. Kicsit csalódott voltam, de inkább nagyon dühös. Nagyon-nagyon dühös. Mert csak annyi történt, hogy a pasija, aki ezt a programot másfél hónapja (kb) tudja, féltékenységi jelenetet rendezett. Ja, igen, az még az égész képhez hozzá tartozik, hogy ezt akkor beszéltük meg, mikor-már-megint külön voltak. Tudtam közel a születésnapja, kellemes kis darab, jó program. Persze, hogy elhívtam. Megvan a jegy, nem sokra rá, megint összejöttek.
Lemondása utáni este engedélykérés a messnegeren... a pasija. Heee? Öööö... mi? Beszélni akar velem, megadom a számom. Másnap beszélek vele. Bosszantóan normális. Sajnálja, hogy kiakadt, szar napja volt... stb. Mondta Móninak, hogy menjen el velem, de mivel látta, hogy reagált, Móni nem akar jönni. Makacs, mondja. Tudom. Ezen együtt nevettünk.
Úgyhogy a pénteki szabin fűnyírás, kerítés festés, takarítás volt, míg ők ketten elmentek a színházba. Na... teszed le azt a követ? Addig nem dob el senki követ, míg én azt nem mondom! (Na jó, tudom, hogy megérdemlem.)
Pénteken beszéltem Vele telefonon, de... már nem is emlékszem pontosan mit. Csak az maradt meg bennem, hogy többször kérte, hogy bocsássak meg. Erre nem tudtam egyszer sem mit mondani. Mert... az hogy mondja, még kevés. Erre készül ez ember fia, (ez a marha) másfél hónapja, és annyi, hogy telefonon azt mondja, nem lesz elég. Ezt így csak elfelejteni lehet. Ahhoz, hogy ezt megbocsássam most, tenni kéne valamit. Nem tudom mit, de azt tudom, hogy nem fog. Mert amíg együtt van ezzel a sráccal, nem fog semmit csinálni. Annyira félti ezt a kapcsolatot, hogy más nem számít. Erre mondtam, hogy járulékos veszteség vagyok, Azt mondta, hogy keményen fogalmazok. Pedig csak az igazat mondtam. És miután szétmentek, akkor sem fog tenni semmit, hogy én ezt megbocsássam, mert túl büszke hozzá. Ő nálam sokkal jobb pasikat is megkaphat, nem fog azért tenni semmit, hogy én jobban érezzem magam. Legalábbis, ha nem fog változni belül... Mert ha igen, a fene tudja, mi lesz. Most így lenne.
Bár azt is mondta, hogy csak barátok vagyunk, ezt a srác nem érti meg. Mondtam, hogy nem, ez nem barátság. Egy barát nem tesz ilyet a másikkal. Erre Ő nem tudott semmit mondani.
Az is egy baj, hogy mivel kívülálló vagyok, sokkal jobban látom, mi folyik ott. Illetve csak annyit, amiről képet kapok. Most pontosan tudom, mit fog tenni, hogy bizonyítsa, hogy neki mennyire fontos ez a kapcsolat. Nemrég szóba került egy nagyobb lépés, most fog rábólintani. Nem mondta el, de én tudom. Azt még nem látja, hogy ez mivel jár, de ezt a döntést is Neki kell meghoznia. Ezzel is együtt kell élnie. Azt mondtam mindig, hogy én LÁTOM Őt. Ő úgy fogalmazott, nagyon Őrá éreztem. Tudom, mire gondol, olvasom az arcát, a gesztusait, a hangját. Tudom, hogy gondolkodik, és tudom mi lesz ennek az egésznek a vége... illetve tudnám, ha az emberek nem változnának. De ez így... Persze, minden változik. Például erre a jelentere nem is gondoltam, amit a srác adott. Persze, nem is gondolkodtam, elfoglalt, hogy végre ismét összefutunk. Mert ez így... vagy oltári nagy mázli, mármint a srác részéről, vagy pedig.... zseni az ürge. Egyiket sem tudom bizonyítani, egyik sem jó hír, nekem.
Én már mindenképp veszettem.
