Ezen a hétvégén kicsit nyugodtabb voltam. Inkább sokkal. Mióta megint beszélgetünk napi szinten, sokkal nyugodtabb vagyok. Ő is ki tudja beszélni magát, én próbálom noszogatni, hogy tegyen magáért, és ez nekem nagyon sokat jelent. Mert szóba áll velem, tudom mi van vele, és megvan a napi "adagom". Mint egy drogos, na nem?
És hiába tudom, hogy neki nem kellek, ez a beszélgetés nekem nagyon sokat jelent. Tegnap este is fáradt voltam, kezdek a végemhez érni. De már alszom rendesen, csak annyi meló van, hogy egész napra jut. De este, mikor hazaérek, tudok vele beszélgetni, és ez felpörget. Tudom, hülyén hangzik, de nekem ennyi jut. Ahogy beszélgettünk, mondta, hogy néha fáj az, amit írok. Pedig én csak próbáltam kimozdítani a sündisznó pozícióból, hogy merjen lépni... de fél, hogy megsebzik. Így nem mer megnyílni, én meg csak féltem őt, hogy mi lesz így vele. De ma elvileg kiderül minden. A lényeg, hogy ő boldog legyen... ahogy szoktam mondani. De most... ki tudja. Ezt csak a tettek, és az idő dönti el.
Mert csak az fáj, ami fontos, és igaz.
