A mai nap megint melóval telt. Próbálok terelni. Nagyon hiányoznak a beszélgetések vele. Az volt eddig a nap fénypontja. Nem is tudom mivel kitölteni az űrt. Teszek-veszek, mosok, takarítok, de nem ott vagyok fejben. Tegnap este sem tudtam aludni. Ment a tv, de mint háttérzaj. És ma is korán keltem. Valahogy hatalmas az űr bennem, és még nem tudom mivel költeni.
Tegnap érdekes jelenet volt. A barátom elvitt egy ismerőséhez, hogy... na mindegy az ok, annyira átlátszó volt, rá sem kérdeztem. :) Mert a lány is nemrég ment szét a vőlegényével, és már ajánlgatták régebben is. Kedves, aranyos, de én nagyon nem érzem úgy, hogy nekem erre van szükségem. Amit akarok, az meg ugye nem lehet. Még nagyon nem tudok ebből a körből szabadulni.
Reggel korán kelés, és ment a meló egész nap. De valahogy nem tudok elfáradni. Éhes sem vagyok, ha nem beszélhetek valakivel, aki mondja, épp enni készül, eszembe se jut, ha addig még nem is ettem semmit. Nem hiányzott. Próbálok valamit, hogy lekössem az időmet, szerelek, pakolok... de az agyam pörög. Minden apróságról beugrik. Mikor kint voltam, fúj a szél, még arról is az ugrott be, hogy azt nem szereti. Egyszerűen nem tudok másra gondolni... És ugyanakkor tudom, hogy el kell engedjem, és nem kereshetem. Megígértem neki, megvárom, míg keres. És mivel neki mindent... Tegnap azt mondták olyan Jack Nicholson-os a mosolyom. Nem az igazi, kicsit vicsor, de akkor is erőltetem. Csak ennyi maradt nekem.
Azt is mondták, hogy környezetváltozásra van szükségem. Hogy kiszakadjak a megszokott körökből, a rutinból. Más meló, más időbeosztás, más emberek. Azon is dolgozom, úgyhogy az élet zajlik, én meg egy helyben topogok. És nem tudom mi lesz velem. Azt beszéltük, ahogy az ember öregszik, egyre nehezebben lép egy kapcsolatba. Én nem vagyok könnyű eset ilyen téren, a leghosszabb kapcsolat után hét évembe telt, hogy tovább tudjak lépni. Még szerettem, de bízni már nem tudtam benne. És ez az idő a kor előrehaladtával exponenciálisan nő. Csak nem tudom honnan indult ez nekem.... most ki tudnám számolni, milyen öreg leszek, míg másra is így tudok nézni. Bár lehet, sose. Nekem ő volt a nagy Ő. Tudom, röhejes ezt egy ilyen rövid ismeretségre alapozni, de akkor is így van. Annyira éreztem, hogy egy az értékrendünk, annyira egyformán gondoltunk dolgokat,volt olyan kérdés, amit mondtam, hogy tudom a választ, de fel kell tennem... Szóval ahogy éreztem, teljesen egy hullámhosszon voltunk. És igen, egy erős múlt idő. Mert hiába minden, neki más kell. És nekem kell ezt elfogadni. De azt is mondtam, őt nagyon féltem.
Az idő majd mindent megold. Megold?
