Tegnap este erősen gondolkodtam, akarok-e pénteken dolgozni menni. Semmihez nem volt kedvem, semmi nem érdekelt. Csak úgy elvoltam, néztem a plafonon az órát, ment az idő, a gondolataim kavarogtak. Tudtam, ez benne van a pakliban, de nem gondoltam, ilyen mélyen megérint. Azt hiszem ez a szerelem velejárója, de régen csalódtam, elszoktam tőle. Ez meg nagyon gyorsan jött, szerdán csak vigyorogtam, mint a tejbetök, ott ült mellettem a nő, akiért a világot a négy sarkából kiforgatnám, csütörtökön meg közli, hogy le kell építenie engem.
És hiába tudtam, hogy sokkal jobb, mint én, tudtam, hogy nem sok esélyem van nála, de volt. Igaz minimális, de volt. Most meg... el kell engednem. Nem akarom, nem tetszik, de nincs választásom. Ha látnám, hogy olyannal él, aki szerinte! megtesz érte mindent, kicsit nyugodtabb lennék. De nem ezt látom rajta. Ez a fő bajom. Tudom, ez előző bejegyzésben írtam is, hogy másképp néz ez ki kívülről, mint belülről, és ő nagyon odavan a pasijáért, és ezt el kell fogadnom... de... Igazából nincs de. Ez az ő döntése, tiszteletben kell tartanom, és ahogy mondtam, mindenben támogatom.
Viszont az első munkanapom maga volt a pokol. Mindenki látta rajtam, mennyire meg vagyok zuhanva, kérdezték, tagadtam. Á, ez egy ilyen nap, minden ok. A francokat. Alig vártam, hogy vége legyen. A reggeli kollégális kávézás is nagy csend volt. Csak kavarogtak a fejemben a dolgok. Mivel nem sokat aludtam, dupla "kávéval" indítottam. A kávét magát nem bírom, energiaital az én kávém. Ledobtam két dobozzal, és úgy néztem ki, mint akinek közepesen pocsék napja van.
Aztán bevillant. Írnom kéne. Most is azt teszem, ma már a harmadik bejegyzést gépelem, de még nem tudom mi lesz holnap. Az biztos, a surranómat kipucoltam, elvileg kinézhet egy kis favágás. Csupán terápiás célzattal. Jól esne kicsit szétverni valamit. És ha haszna is van :) Na jó, nagyon régen nem vertem szét olyat, ami még hasznos lehet. Régen az egyik cégnél mikor melóztam, az ajtó mellé le voltak rakva rossz billentyűk. Ha valaki felidegesített, kedvesen elbeszélgettem vele, majd bementem a szobába, és szétvertem egyet. Egyszer volt, hogy egymás után két billentyűt is szétvertem. Csupán terápiás célzattal. Ma nem törtem volna össze egyet sem. Egyszerűen nem érdekelt.
Csak írni akartam, hogy kiadjam magamból, amit itt van, hogy tovább tudjak lépni, hogy elfojtsam, hogy legyen valami... bár a dolgok pont így kezdődtek. Móni mesélte, hogy decemberben felregisztrált egy társkereső oldalra, hogy kilépjen az semmiből, amiben élt. Nem akart pasit, csak élni, beszélgetni, érezni, hogy valamit csinál. Ha ezt tudtam volna... akkor sem lett volna semmi. Egyszerűen nem volt képben, ha tudom, hogy együl él, és magányos, meghívtuk volna a szokásos szilveszteri buliba. Na, olyan sem lesz többé. Azt mindig a meghalt barátunknál tartottuk. Most még messze van szilveszter, de nem látom, hogy lesz... A lényeg, hogy hiába is tudtam volna, hogy egyedül van, mert az a villanás kellett nekem, amikor már tudtam, hogy ő okos, értelmes, művelt... és ahogy smink nélkül, sallangok nélkül rám nézett... ott tört el minden. Erről igazán nem tehet senki. Sem én, sem ő. Így hozta a sors. Engem akart büntetni, ahogy mondtam. :) Nem tudom mit tettem, de példásan megkaptam a magamét. Mert anélkül, hogy bármi is lett volna, el kell engedjem. És ez zakatolt egész nap a fejemben. Alig vártam a munkaidő végét, hogy lelépjek, hazaérjek, és ismét írjak. Ez már a mániám, úgy látom. Hazajöttem, gépelek, várom a holnapot.
Tegnap mikor visszaírt, épp egy pólót próbáltam neki intézni. A fb oldalán láttam, hogy tetszik neki, mondom, levadászom, egy mosolyt tőle megér. De az oldalon, ahol fent volt, már kifogyott, a ff cache-ben sem volt meg a kép, így nekiálltam szerkeszteni egyet. És akkor jött a hírekkel. Ma kérdeztem tőle, megengedi-e, hogy ezt még elküldjem neki, mert tudom, tetszik neki, de érdemi választ nem kaptam. Csak hogy ne verjem magam költségekbe, meg hogy ne fáradjak... de azt nem mondta, hogy mert nem akarja. Azt tudja, hogy nekem a szava szentírás, ha bármit kér, én megteszem. Azt is ígértem neki, hogy minden egyes nap, amíg lélegzem, és felismerem a billentyűzetet, meg fogom neki írni, hogy milyen gyönyörű. És nem érdekel, ha nem ír vissza, ha nem reagál, engem köt a szavam. De ha kéri nem fogom zaklatni vele. Erre sem volt válasza. Aztán elmondtam neki, hogy szeretném ezt magamból kiírni, és nem fogok semmi konkrétat írni, csak... ezt ki kell adnom. De azt is elmondtam neki, ezt nem neki szántam, csak kellett írnom, és az első után jutott eszembe, hogy mielőtt bármit is teszek, meg kell kérdeznem, engedi-e, hogy iderakjam. Tudod, ha nem mondhatod el senkinek, el kell mondani mindenkinek. Még várok a válaszára, és ha ezt olvasod, akkor jóváhagyta. Ha meg nem, úgyse látsz semmit.
Most várok.
