HTML

Csalamádé

Rövid epizódok egy teljesen érdektelen életből. Ja, és 42.

Friss topikok

  • Taurusz: @Daenerys Targaryen: Akkor cáfoljunk, amit lehet :D Szórakoztató központ nem igazán lennék, ahhoz ... (2019.09.28. 13:24) Baratság - extrák nélkül.
  • Taurusz: Köszi! (2008.07.22. 13:17) Helyzetjelentés
  • Taurusz: Köszi, de az alapelv a lényeg... :D Nem lehetek sikeres ember, mert akkor az nem is én lennék. ... (2008.01.03. 13:24) Kezdőőődik...
  • Taurusz: Nos, köszi, lehet... de én már előző életemben sem hittem a reinkarnációban. (2007.08.06. 22:13) A lényeg.

Linkblog

Az élet elviselhetetlen könnyűsége

2017.03.18. 19:05 Taurusz

 Eszembe jutott, hogy van egy ilyen blogom is. Régóta nem foglalkoztam vele, mert... érdektelen volt az egész. De ami nemrég történt, naplót kíván. Nem neked, nem az utókornak, csak magamnak. Megint marha voltam. Nem esik jól, de van, aki semmiből nem tanul. Na, én se.

 Megint szerelmes lettem. Így, vén marha létemre. Tudom, mindig is marha voltam, de vén csak nemrég lettem. És ez megrázott.

 Az egész egy borzalmas dologgal kezdődött, meghalt a legjobb barátom. Közlekedési baleset, nem is ő vezetett.Csak egy ártatlan áldozat, aki rosszkor, rossz helyen volt egy idióta mellett. Én telefonáltam körbe a haverokat, hogy mi történt. Szörnyű volt az egész. Temetés, temetés után egy kis összejövetel egyik havernál, ittunk néhai barátunkra, és beszélgettünk.

 Volt (?) van egy közös ismerősünk... nem tudom ilyenkor hogyan kéne fogalmazni. Mivel már meghalt a srác, mi még élünk, nem tudom milyen igeidő kell ide... de ez ma a legkevesebb. (Csapongok. Újabban nagyon.) Szóval ismerős, hívjuk az egyszerűség kedvéért... Móninak. Szóval ő már elköltözött, elég messze, és kettőnk között elég pocsék a közlekedés. Vonattal 5 óra az út, busszal csak 4. De mivel elég hülyén járnak ezek, és 11 órakor volt a temetés, és mivel egyedül élek, mondtam, aludjon ott nálam, egyszerűbb az élet, kap egy külön szobát. Úgy is lett.

 Elhozta egy ismerőse, még buszoznia sem kellett, és hajnali kettőig beszélgettünk. Remek beszélgetőtárs, értelmes, okos, tanult. Van szókincse, nem félek, hogy olyat mondok, amire visszakérdez, hogy az meg mi...

Másnap reggel kelés, temetés, jöttek érte, visszavitték. De azon az éjszakán megborultam.

Régóta egyedül élek, ha visszanézed a bejegyzésem, látod mikor próbálkoztam utoljára valaki társat találni. De nekem van egy szabályom, amit most olyan lendülettel rúgtam fel, hogy öröm volt nézni. Működő kapcsolatba nem piszkálunk bele. Emiatt már buktam egyszer, mert mire kiderült, hogy a "hölgy" (haverom exe) már órák óta szabad, be is pasizott. Majom effektus, na. De ahogy ezt a nőt, (mert két gyerekes anyukát lánynak nem fogok hívni, bár a szememben az,) megláttam este, smink, és minden sallang nélkül, ahogy a takaró alól visszanéz rám.. Pfff... a mai napig beleborzongok. Ha láttál már igazán szép dolgot, felejtsd el. Nekem ez szebb volt, mint bármi amit eddig láttam. Bármi, amit el tudtam képzelni. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az utóbbi időben nem is álmodoztam. Egyszerűen beletörődtem, hogy egyedül fogok élni. És BUMM, villámcsapás.

 Azóta próbálok valamit kezdeni a helyzettel, de nincs rá jó megoldás. Mikor jött, megbeszéltük, hogy ki-hogy van, évek óta nem láttuk egymást, neki pasija van, friss kapcsolat, még alakulnak a dolgok. De ahogy beszélt róla, nem éreztem azt, hogy ő itt teljesen boldog. A srác (neki nem lesz neve) építkezik, szintén két gyerek, a vállalkozását hajtja... és nincs ideje erre a csodára. Komolyan, kérdem én, komolyan noooormális? Én tudom, kezem lában törném, csak hogy jobban érezze magát, hogy tudja, hogy fontos. Mert az idáig kimaradt, hogy Móni önbizalom hiányos. Hiába okos, eszes, és tényleg gyönyörű (lehet mondani, hogy elfogult vagyok, de nem csak én állítom, hanem minden ismerősöm, aki találkozott vele, (igen, a nők is)), egyszerűen nincs elég önbizalma. Kétkedik magában, bizonytalan a kapcsolatban, (persze ez így első időkben természetes), és még én is hülye helyzetbe hozom.

 Mert miután hazament, beszélgettünk, és telefonon mondtam neki, hogy amennyiben, véletlenül, ne adj isten megürülne, én nagyon szeretnék jelentkezni a "pasi" pozícióra nála. Elég faramuci helyzet volt, mind a ketten sűrűn kértünk elnézést, hogy a másikat ilyen helyzetbe hoztuk, de én mondtam, ő nem tehet semmiről. A dolog csak bennem érett meg, és én voltam az, akinek megtetszett, és lépett. A lényeg, elmondtam neki, mit gondolok, mit szeretnék, de tudom, hogy neki kapcsolata van... és innen kezdődött a hullámvasutam, egészen tegnapig.

 Tudod, ismered az érzés, minél fentebb vagy, annál nagyobbat lehet esni. Hát nekem összejött. Én mindig is úgy éreztem nála, hogy ez a pasi kevés hozzá. Ő egy érzelmi lény, akinek ki kell mondani, hogy szeretik, aki igényli a törődést, aki... minél jobban látszódik, hogy szeretik, annál boldogabb, és annál jobban ragyog. És ez a srác az elmondása alapján az elején (jézusom, ilyet írni egy két hónapos kapcsolatra, hogy az elején... már ettől agybajt kapok) még minden rendben volt, de aztán építkezés, család, vállalkozás... és Móni kimaradt az életéből. Pontosabban, nem kimaradt, csak érdemi idő nem jutott neki. Mert ahogy mondta, ment hozzá, de csak kidőlt, mint egy darab fa. El volt fáradva, amit meg is értek, mert nem lehet neki sem könnyű, de én azt mondom, ha értem volna oda ez a nő, én mindent... de ezt már írtam.

 Aztán úgy volt, mivel volt egy szabad hétvége, pasija melózik, egész hétvégén nincs rá ideje, hogy átugorjon (érzed, mi?), én meg el tudom rabolni, és lazítunk egy kicsit. Környék körbejárása, állatkert, meg akármi. (Nem, semmi testi kapcsolat nem volt soha, még mielőtt rosszra gondolsz. Ez a kapcsolat nem erről szólt volna. Nekem tényleg társam lett volna, nem csak egy rovátka.) Lett volna.. odavág, mi? Szóval úgy volt megyek érte, de anyukája lebetegedett, apja nem önellátó, neki kellett gondoskodni róluk. Mondom semmi gond, megyek, bevásárlok, hagymát pucolok, bármi, csak hogy egy kis időt együtt töltsünk. De... na persze. Pasija mégis talált időt, hogy egy kicsit vele legyen.

 Majd eljött március 13, hétfő. Engem akkor világosítottak fel, hogy szerda szünnap. Komoly? Nem kell jönni? Jó, hogy mondod. Na, akkor mi is lesz akkor? Semmi terv, megkérdem Mónit, ráér-e. Nem, mennie kell, mert a pasija, meg az apja csinálják a házat, és ő fog főzni. Hát akkor sztornó, majd kitalálok valamit. Kedd este beszélgetünk, kiderült, pasija azt mondta, mégse menjen oda. Indok nincs. Mi van??? Ember, akit én szeretek, örülök, hogy minél többet láthatom! Ő meg indok nélkül lerázza. Akkor nincs más hátra, lépnem kell. Elhívtam. Mire ő: á, nem lehet, meg leginkább nem szabad. De nagy nehezen sikerült rábeszélni, hogy elhozhassam.

 Azt a csodás napot... reggel felkeltem, ő még alszik a másik szobában, előkészítettem neki egy kávét, és leültem nézni, ahogy alszik. Aranyosan húzogatta a szemöldökét, én vártam, mikor ébred fel. Kérdezte, mióta ülök ott, de nem tudtam. Egy perc? Egy örökkévalóság?  Aztán kapott egy kávét, elindultunk szétnézni, meg csak úgy lenni. Ott ült mellettem a csoda, néztem, már csak azt ahogy van. És éreztem, ez lenne az én életem, akkor boldog tudnák lenni. Sőt, akkor nagyon boldog is voltam. De ahogy ebéd után megszólalt a telefonja, mint vihar előtt az első mennydörgés... Innen már csak lefelé volt. A pasija hívta, és kérdőre vonta, hogyhogy nem válaszol neki, hiszen írt neki. De mivel nem volt net napközben nála, nem válaszolt. És hogyhogy eljött így, hogy neki nem is szólt? (33 kilométerre laknak egymástól) Mire hazaértünk hozzám, már ki is törölte az üzeneteit. Móni felhívta. Én nem akartam hallgatózni, de mikor visszaértem, akkor mondta. Mondtam, most két forgatókönyv van: vagy rájön, hogy mi lenne itt a dolga, és felemeli őt oda, ahol lennie kéne, vagy behisztizik, hogy mert ő ilyet csinálni. Na, melyik nyert? Hát igen, kedves pasija bevágta a durcát, úgyhogy nem haza, hanem hozzá kellett vinni.

 És a szememben a legszörnyűbb rész, az az hogy még így is elérte, hogy Móni érezze rosszul magát. Merthogy nem szólt, hogy elmegy otthonról. Mondtam, hogy ezt először ő cseszte el, mikor a találkozót egy szó indok nélkül lemondta. Csak annyit mondott, ne menjen oda. Én meg elvittem. És aztán "kimért" volt vele. Könyörgöm, ha én így csinálnék, azt se tudom, hogy hogy érjem el, hogy javuljon a kapcsolat, ő meg nekiáll játszmázni. Mert az én szememben ez az. Hogy éreztessük a másikkal, hogy hát igen, lehet én is hibáztam de te is! Mert nem szóltál, hogy mikor nem érek rá, te nem otthon fogsz várni, rám! Komolyan, ez bánt engem a legjobban.

 Mert azt mondtam neki, hogy ha ezzel a pasival lesz boldog, én támogatni fogom mindenben. És tényleg azt mondom a mai napig, hogy ha ő boldog, azzal könnyebb nekem. Kicsit belehalok, mert a lelkem nagy részét elvitte magával, de egye fene, majd beforr. De így, hogy azt látom ő nem boldog, a fene megesz. Szerelmes, az tény, oda van a pasiért. A srác meg... nem tudom. Lehet, hogy ő is, csak kevés az ideje, hogy nem ismeri eléggé, hogy ... nem tudom, nem nem ismerem. De amit látok, hogy Móni szenved mellette. És ez nekem fizikailag fáj. Tudom, hülyeség, meg minek szólok bele, de nem tudok ellene tenni. Most is csinált olyat, hogy "csak azért nem hívta el, hogy neki jobb legyen" Hát persze... mondtam, hogy akkor nem ismer eléggé. És én meg igen? Könyörgöm, előtte nem voltunk annyira jóban, hogy ismerjem ennyire, de többet tudok róla, jobban ismerem a mimikáját, jobban olvasom a testbeszédét, mint akivel össze akarja kötni a sorsát? És több időt tölt vele, és nem látja, ha bántja valami? És mikor nem tudom már mi kapcsán felmerült egy kérdés, hogy valami bántja, de a pasija nem foglalkozik vele, én mondtam neki, hogy én addig nem tudnák nyugodni, míg meg nem tudom mi baja. Erre mit mond? Hogy tudja...  De én meg tudom, hogy nem értem, hanem azért a másikért van oda. Ezen nem lehet változtatni, majd az idő eldönti.

Végszó:

Vannak eleméletek, hogy miért alakult ez így, miért vagyok most egy picivel a padló alatt. Egyik sem tetszik, de van miből válogatni.

 Egyik, hogy én nem is belé szerettem, csak a helyzet, a barátom elvesztése hozta így a helyzetet, és csak belé akartam kapaszkodni. Ezt én elvetettem, mert rengeteg ember megfordul körülöttem, és csak ő tudott így megborítani. Mivel elég rég egyedül élek, van egy páncélom, amit nem szoktam levenni. És mikor ránéztem, az a páncél mint a sötétség, a fény elől úgy tűnt el. Mintha soha nem is lett volna. Senki más nem volt rá képes évek óta. Nem vagyok egy szerelmes típus, nem vagyok egy Adonisz, úgyhogy nekem a kapcsolatok nehezen szoktak kialakulni, de ez mint a villám, úgy csapott meg. Ezt az elméletet ő hozta fel, én cáfoltam.

 Egy ismerősöm szerint csak túlspilázom a dolgokat, "dugtatok egy jót, és törődj bele. " Mikor közöltem vele, hogy semmi nem volt, még egy csók se, kicsit meglepődött, és közölte, hogy én tényleg megborultam. Eddig egy racionális embernek ismert meg, de most meg... Mondtam a racionalitás fogta a kalapját, és becsapta maga mögött az ajtót.

 Az én elméletem meg, hogy utálom magam. Itt egy csodás, értelmes, tényleg gyönyörű nő, aki messze lakik, pasija van, és kategóriákkal fölöttem áll.Mi a logikus lépés? Hát persze, hogy beleszeretek. Úgy lehet jól szenvedni.

De mondom az egészen túl tudnák lendülni, ha tudnám, hogy maradéktalanul boldog, és megkapja az élettől a legtöbbet, de... Most csak szenvedek.

 De megmondtam neki, azt is, ha a pasija nem szedi össze magát, nem változtat, ha ennyit hibázik (csettintettem egyet), akkor én viszem. Ha hagyja magát. Ő tudja, mit jelent nekem, én tudom, hogy oda van a srácért, de ebből a helyzetből nincs jó megoldás. Ha kilép ebből, akkor ugrik az ismeretlenbe, mert ki tudja milyen lennék. Ahogy egy barátom mondta: " Mikor találkozunk, éreztem ezt az egészet közöttetek. Őt, ahogy otthon tud veled lenni, ahogy kicsit bátortalanul elfogadja ahogy körülrajongod (és ragyog tőle), és rajtad is látszott, hogy kb az életed adnád érte... Egyébként tényleg ragyog tőled... És ritkán látni ilyet, de süt rólad, hogy te egész életedben a tenyereden hordoznád "  És ez így van. Ha bármit tudok tenni érte, hogy boldogabb legyen, rajtam nem múlna. De ő ezt nem hagyja, sok mindent átélt már, sok mindent túlélt, és most egy erős nő. Aki, azt mondja, nagyon szeretne már néha gyenge nő lenni. És hiába látja, hogy én ezt meg tudnám adni, neki a másik kell. Ebbe nem tudok beleszólni, a választás az övé. A fájdalom, mikor nem boldog a kapcsolatában, az enyém. De másik barátom szerint csak fél a távolságtól, az ismeretlentől, a váltástól. Nem tudom... jó lenne belelátni a gondoltai közé, de ez úgy, hogy csak ír nekem, mert tegnap azt sem hagyta, hogy felhívjam, nem könnyű. Ha látnám az arcát, a testbeszédét... többet tudnák, de még a hangját sem hallottam.

És végül most itt állok, mint egy vén marha, szerelmesen, esélytelenül, és gépelek... Mert ki kell írni magamból. De van még egy apróság, mint vihar után a távolodó mennydörgés: Megígértem neki valamit. És én mindig tartom a szavam. Minden nap el fogom neki mondani, hogy mennyire gyönyörű. Mert ő ebben nem hisz. Én is megmondtam neki, hogy én sem hiszek benne. Én tudom. De most, hogy túl sokan vagyunk ebben a körben, úgy érezte, az a helyes lépés, hogy engem leépít. Mert nem akar szándékosan bajt vinni a kapcsolatába, mert a harmadik mindig probléma.  Megértem, és én kértem mindig is, hogy helyezze magát előtérbe, azzal foglalkozzon, hogy neki jó legye, ő legyen boldog. Úgyhogy nem fogunk minden este beszélgetni, nem fog eljönni, és nekem már most hiányzik az esti beszélgetés. Az ragyogta be az egész napom, vártam, hogy végre otthon legyek, és tudjam, mi van vele, hogy van, boldog-e, mit történt vele...

És ez nincs többé.

Szólj hozzá!

Címkék: élet csajok

A bejegyzés trackback címe:

https://csalamade.blog.hu/api/trackback/id/tr7712344249

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása